1998-tól három évig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy friss tanári diplomával a híres Váci Ártéri Tanösvényen dolgozhattam. Társaimmal csoportokat vezettünk, vezető- és foglalkoztatófüzetet szerkesztettünk. A RENATUR 2001. évi megalapítása után egyfajta szenvedély lett a tanösvények tervezése: biológiai-földrajz szakos tanárként, környezetvédőként, mondhatni, adja magát, hogy a Természetben történő ismeretszerzést így is segítsük. A címben szereplő idézőjel annak szól, hogy az eltelt 20 évben közel vagy húsz tanösvényt terveztünk, önállóan, vagy másokkal közösen, és, nyilván a közös projekteket is egy kicsit magunkénak érezzük.

A sorozat negyedik részében arról lesz röviden szó, hogy az ökológiai szempontokat miért és hogyan kellene figyelembe venni, mitől szolgálja egy patakrevitalizációs projekt valóban a patak életre keltését.

Az utóbbi években ez az irányzat olyan mértékűvé és egyeduralkodóvá nőtte ki magát, hogy komolyan veszélyezteti egyáltalán az ökológiai revitalizációs projektek indulását is!

A cikksorozat első részében a szintén nem revitalizációs célú „mederrekonstrukcióról”, a második részében a vízminőségről, mint revitalizációról volt szó. Ezúttal a rekreációs célú „revitalizációról” írok.

A cikksorozat előző részében arról írtam, hogy a műszaki célú mederrendezés, mederrekonstrukció nem revitalizáció.

Szó volt arról is, hogy ahol szükséges, be kell, be lehet avatkozni, de ezt a szükségességet és a beavatkozás módját csak pataki élőhelyekhez, a patak mentén zajló dinamikához értő személlyel közös vizsgálat alapján lehet megítélni. Ehhez a védelmi jellegű, inkább „természetközeli szabályozásnak” nevezhető megoldáshoz a cikksorozat első részében pár támpontot adtam. A revitalizáció az, amikor az élőhelyi feltételeket javítjuk, s ezt a célt egyébként, a vízminőség javítása is, kétségtelenül elősegíti, de a vízminőség javítása önmagában nem „a” revitalizáció.